The White Cliffs of Beachy Head - Wayfaring Londoner

I reached the point when an early morning at Victoria station feels like home: I spot people right away in front of WHSmith, buying the train tickets and journey treats feels like an old routine, after which we jump on the train to head towards an unknown destination. This time we chose to visit Beachy Head.

Már egészen otthonosan érzem magam kora reggel a Victoria pályaudvaron, egyből észreveszem az embereket a megszokott találkahelyen, rutinosan járulunk a jegy-automata elé amit általában gyors kaja vásárlás követ, – csak hogy formában tartsuk a rágó izmainkat -, majd pattanunk is fel a vonatra. Ezúttal Beachy Head volt az úticél.

Beachy Head is considered to be the highest chalk sea cliff in Britain (162m), and it is located close to the town of Eastbourne. It is pretty easy to get there: the 90 minute train journey to Eastbourne feels like a second if one has suitable amount of biscuits and cameras,

Beachy Head Eastbourne mellett fekszik a sziget déli oldalán, és ezt a helyet Nagy-Britannia legmagasabb (162m) tengerparti mészkő sziklájaként tartják számon. Meglehetősen egyszerű idelátogatni: Eastbourne másfél órára van vonattal, ami megfelelő mennyiségű keksz és fényképezőgép mellett nagyon rövidnek bizonyul,

after which every curious tourist does have the chance to experience that special feeling of a double decker bus tottering around on the curvy roads of the English countryside until they reach their final destination.

majd a tengerpartra érve minden kíváncsi lélek megtapasztalhatja azt a különleges érzést, hogy milyen amikor egy városi emeletes busz végigdülöngél az angol vidéki domboldal girbe-gurba útjain, hogy feljuttassa a puhány, de kíváncsi turistákat a tett helyére.

I decided to quickly buy a coffee before the bus ride, because… you can live without coffee, but what’s the point of doing that? I didn’t have a clue though, that my thoughtlessness will have serious consequences later on. Pretty soon we arrived to Beachy Head,

Itt követtem el azt a hibát, hogy buszozás előtt beszereztem egy kávét. Mert hát kávé nélkül élni lehet ugyan, csak nem érdemes. Azt viszont nem sejtettem, hogy ennek még komoly következményei lesznek. Rövidesen meg is érkeztünk Beachy Headre,

where we were amazed by this spectacular view:

ahol a következő látvány fogadott:

seaside, cliffs, sky, happily rambling people – who most probably didn’t drink coffee -, and bare hills with endless sight. I would like to emphasise the words bare, endless and sight. I started to vaguely remember the main side effect of drinking coffee: it will try to convince the water to suddenly leave the human body. I innocently asked the others – already being afraid of hearing the answer – if they have any clue, where could I find a toilet. Well, there were no toilets, and I learned a new lifelong lesson: don’t drink coffee if you would like to go for a long walk on bare cliffs.

tengerpart, sziklák, égbolt, vidáman sétáló emberek – akik valószínűleg nem ittak kávét -, és kopár domboldal, melyen a végtelenbe lehet látni. Kihangsúlyoznám a kopár, a végtelen meg a látni szavakat. Ekkor kezdett szöget ütni a fejemben a tény, hogy a kávé mintha vízhajtó hatású lenne, majd ártatlanul megkérdeztem a többieket – előre rettegve a választól -, hogy vajon merre van itt a mosdó. Nos nem volt, én meg egyből levontam az életreszóló tanulságot, hogy amikor az ember kopár sziklavonulatra megy sétálni, akkor biza ne igyon kávét, mert pórul jár.

I decided I won’t embitter everyone else’s day with my pain, so I tried to concentrate on the landscape,

Úgy döntöttem, hogy nem keserítem meg senkinek se a napját az én bánatommal, úgyhogy megpróbáltam a tájra,

taking photos,

a fotózásra,

and selfies, of course.

meg természetesen a szelfikre koncentrálni.

In the meanwhile Will decided to be adventurous and walked very close to the edge of one of the cliffs. Iza and I tried to convince him, that this is not a very good idea, and he should come back before he dives down together with a piece of chalk, but he was just smiling and refused to come back.

Közben Will úgy gondolta, hogy hős lesz és kimerészkedik a sziklafal egyik kiugró csücskére. Izával azonnal kérlelni kezdtük, hogy legyen esze, és másszon vissza mielőtt a sziklával együtt lezúg a mélybe, de ő csak mosolygott és nem mozdult.

At this moment an older woman appeared, and she started telling Will off without hesitation, which – if I remember correctly – sounded something like this: “Young man, come back from the edge right now, because if you fall, you will ruin everyone’s day. And I am not in the mood for saving lives today either.” Apparently this approach was way more effective than ours, because Will came back right away, and we could continue our journey.

Ekkor sétált arra egy idősebb hölgy, és különösebb köntörfalazás nélkül elkurjantotta magát, ami emlékeim szerint valahogy így szólt: “Fiatalember, azonnal jöjjön vissza onnan a széléről, mert ha lezuhan, itt mindenkinek elrontja a napját. Most nincs kedvem életet menteni!”. Nagyokat pislogtam, ugyanis Will megszeppenve azonnal visszajött, a sziklafal is a helyén maradt, mi meg folytathattuk utunkat.

Beachy Head is the main location of many ghost-stories, and the reason behind that might be the fact that it is considered to be one of the most notorious suicide spots in the world. The tiny crosses and goodbye notes hiding in the grass along the cliffs show that Beachy Head is actively ‘used’ even these days. This makes the whole area breathtakingly beautiful and extremely sad at the same time. Not too far from the crosses we found a phone box installed and operated by the local Samaritan community, as a last resort for those without hope.

Beachy Headről megszámlálhatatlan kísértet-legenda terjed szájról szájra – illetve a modern kornak megfelelően leginkább weboldalról weboldalra -, az viszont tény, hogy ez a világ egyik leghírhedtebb öngyilkos helye. A fűben elhelyezett sok apró kereszt és megtört búcsú üzenet arra utal, hogy a táj adottságait sajnos a mai napig kihasználják. Emiatt az egész környék lélegzetelállítóan szép ugyanakkor leírhatatlanul szomorú. Nem messze a keresztektől egy utcai telefontfülkét találtunk, amit a helyi Szamaritánus alapítvány helyezett ki, mintegy utolsó lehetőségként azok számára, akik úgy érzik, hogy már semmi sem segít.

According to the legend anyone who gets too close to the cliff edge will suddenly feel an inexplicable urge to jump, so we approached it very cautiously.

Mivel a legenda szerint bárki aki a sziklafal peremére merészkedik, hirtelen megmagyarázhatatlan késztetést érez arra, hogy levesse magát, mi egészen óvatosan kúsztunk oda.

When we realised we don’t feel the slightest urge to dive, our fear turned into creativity:

Mikor együttesen megállapítottuk, hogy semmiféle vágyat nem érzünk egy jó kis zuhanásra, az izgalom helyét a kreativitás váltotta fel, és ezek a képek születtek:

We were almost at Brighton – ok, I am exaggerating, but it could be seen -,

Már majdnem Brightonnál járhattunk – najó, ez túlzás, de látszani már látszott -,

when I spotted a place selling ice cream and refreshments, and I started hoping that they might have toilets as well. I almost asked, when I noticed a sign with the following text: “Toilets – 10 minutes walk”. Seems like other people drank coffee as well.

mikor észrevettem egy fagyizót, és felcsillant bennem a remény, hogy ahol fagyit és innivalót adnak, ott majd biztos wc is lesz. Már léptem volna oda, hogy megkérdezzem, mikor egy nagy tábla nézett szembe a következő felirattal: “WC 10 perc sétányira”. Úgy tűnik más is ivott kávét.

Not too far from the magical world of the toilets a small group of kids was very excited, and because – according to my experience so far – anything a kid likes must be something cool, I walked a bit closer. I was very surprised when I found myself being part of the audience of a snail race. The snails – numbered with chalk – were lined up on a big red board, waiting impatiently for the race, while the kids were cheering them.

Feltűnt, hogy nem messze a wck varázslatos világától egy kisebb kupac gyerek valaminek nagyon örül, és eddigi tapaszalataim szerint ami a gyerekeknek tetszik, az csakis valami jó lehet, úgyhogy odasettenkedtem én is. Meglepetésemre egy csigaversenyre nézőközönsége közé csöppentem. Nagy piros táblán sorakoztak a krétával megszámozott csigák, türelmetlenül várva a futamot, miközben a gyerekek lelkesen drukkoltak.

As a result of a bit of water and encouragement they finally started sprinting and we lost sight of them. 🙂

Némi víz és bátorítás hatására rövidesen sprintelni kezdtek, majd szem elől vesztettük őket. 🙂

We found some stairs that led right down to the coast,

Mivel találtunk egy lépcsőt, ami a partra vezetett,

so we decided to explore the bath facilities provided by the windy English spring. Then we realised, that in such weather conditions even the dogs refuse to enter the water. Ok, that’s a lie. They were happily jumping in and out, chasing a piece of wood.

úgy döntöttük kipróbáljuk a szeles angol tavasz által nyújtott fürdőzési lehetőségeket. Aztán rájöttünk, hogy ilyenkor még a kutya sem fürdik. Najó, de.

Nothing can dissuade me from at least putting my feet into the water, so I started to take my shoes off right away.

Engem viszont nem nagyon tud semmi sem eltántorítani attól, hogy legalább bokáig bele ne merészkedjek bármiféle vizekbe, és ez most sem volt másképp.