Wayfaring Londoner

doesn't bite

Wayfaring in Transylvania: The Postăvarul Massif

| 0 comments

Postăvarul

My trip home this August was very carefully planned and eventful, such that I can take the most out of the holiday. Part of this plan was a 5 day long trip with my parents. This wasn’t the first time, when we jumped into the car and drove around half of the country, but because of the fact that I am living in London for a year now, I think this was the first time, when I started to see things from a different perspective, and got excited because of bits and bobs that were normal before, and now I miss them in England.

Mikor idén augusztusban hazajöttem, nagyon sűrű és alaposan megtervezett program várt rám, aminek egy ötnapos erdélyi kirándulás is része volt a szüleimmel. Nem ez volt az első alkalom, hogy autóba ültünk és körbevezettünk a fél országon, de mivel már egy éve Londonban élek, talán most először figyeltem meg mindent egy kicsit más szemmel, és lelkesedtem rá olyan dolgokra, amik eddig mindig természetesek voltak, és csak Angliában tűnt fel a hiányuk.

Road in Trasylvania

One morning we decided to explore the Postăvarul massif, which stands at the southern end of the grand arc of the Eastern Carpathians, and the altitude of its highest peak is 1799m. As I wrote this down, the prices mentioned in adverts came to my mind, because everything ends with 99, just to manipulate your mind and make you think that it’s not even that much. Poor mountain, I am pretty sure it didn’t have enough visitors, because everyone thought it is too high, so that mountain had to change its marketing strategy. 🙂 And then there’s this movie entitled ‘The Englishman who went up a hill but came down a mountain’, which by the way is super boring in my opinion (my sister found this outrageous), and I only mention it, because I thought 1799m is not high only until we didn’t stand right below it.

Egyik reggel úgy döntöttünk, hogy megtámadjuk a Postăvaru csúcsot, ami a Keleti Kárpátok része, és 1799m magas. Ahogy ezt leírtam, hirtelen a reklámokban elhangzó árak jutottak eszembe, mert mindig mindennek 99 a vége, csak hogy ránézésre kevesebbnek tűnjön. Biztos szegény hegyen nem volt elég látogató, mert az emberek túl magasnak találták, így marketingstratégiát váltott. 🙂 Na meg akkor ott van az a film is aminek az a címe, hogy “Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le”, amit egyébként – nővérem komoly megbotránkozosára – unalmasnak tartottam és csak azért említem meg, mert számomra egy 1799m magas hegy csak addig nem tűnt magasnak, amíg ott nem álltunk alatta.

Because we stayed in Covasna, we had to drive a good hour and a half to reach the mountain. I think, for those people who were not raised in – or around – Transylvania, a cow herd coming towards you in the middle of the road must be something very surprising and unusual. When this happens, you have to stop, and wait patiently, until they slowly move away, and let you go.

Mivel Kovásznán volt a szállásunk, egy jó másfél órás út várt ránk. Azt hiszem, azok számára akik nem Erdélyben – vagy környékén – nőttek fel, nagyon szokatlan lehet az úttesten szembejövő tehéncsorda, ugyanis ilyenkor türelmesen meg kell várni, amíg ezek a békés jószágok odébbkolompolnak, ezzel utat nyitva az autóknak.

IMG_5653

They usually stop in the ditch next to the road, chewing peacefully on the grass while watching you and your car.

Ilyenkor általában beállnak az árokba legelni, és alaposan megnéznek, amint továbbállsz.

IMG_6130

The situation is similar when a flock of sheep is running towards your car.

Hasonló a helyzet az úton szembefutó birkanyájjal is,

IMG_6125

They are constantly looking for fresh grass. This is the perfect time to stop for a moment and warn my fellow photographers, who have less experience with sheep. A flock of sheep usually comes with a bunch of sheepdogs, and in case the shepherd doesn’t like you, or your big camera, it is highly likely that he will make his dogs go after you. I think, there aren’t too many people who can run faster – with a heavy DSLR – than the super bored guard services.

akik állandóan friss legelnivalót keresnek maguknak. Itt megragadom az alkalmat, hogy óvatosságra intsem tapasztalatlanabb fotóstársaimat, ugyanis a birkanyájjal általában jópár juhászkutya is jár, és ha nem tetszik a búrád vagy a fotóapparátod a pásztornak, jó eséllyel rádereszti őket. Azt hiszem, nem sok ember fut gyorsabban – főleg fényképezőgéppel a kezében – az amúgy naphosszat unatkozó örző-védő szolgálatnál.

IMG_5917

IMG_5919

Using chariots is a very common form of transport in Transylvanian villages and towns, and I always found this very amusing. I tried to take photos of a few of them while they passed me ‘like the wind’. The riders must have found my photographer activity funny, because all of them were smiling at me. Even the horse. Ok, he wasn’t. 🙂

Az erdélyi utakon a szekér alapvető közlekedési eszköznek számít, amit én a mai napig roppant szórakoztatónak tartok, és párat megpróbáltam lefotózni, amint épp “áthussannak” a falvakon. Valószínűleg a szekerek utasai az én fotós tevékenységemet találhatták viccesnek, mert kivétel nélkül mindenki mosolygott. Még a ló is. Najó, nem. 🙂

IMG_5906

Besides the living road barricades, there was something else that held us up in reaching our original destination: in August everything is full of storks. The teenage birds are standing in the nest, patiently waiting for their parents to return and bring fresh snakes, frogs, and other delicacies. Of course, this made me shout ‘Stop stop stop!’ every 5 minutes, because I found the current storks more photogenic than the previous ones, or the lighting was much better than earlier. By the end of the trip I managed to have a big stork-photo collection, and I will show a few of the shots here:

Az élő úttorlaszok mellett az is nehezítette eredeti úticélunk elérést, hogy augusztusban minden tele van gólyákkal. A kamaszok a fészekben várják amíg a szülők vadásznak, és hozzák a friss kígyót-békát-egyéb csemegét. Emiatt 5 percenként kiabálni kezdtem hogy “Álljunk meg gyorsan-gyorsan!”, mert az aktuális fészekben álldogáló gólyákat fotogénebbnek találtam az előzőeknél, vagy épp a megvilágítás volt megfelelőbb. Így aztán a kirándulás végére komoly gólya-fotó kollekcióm lett, amiből most meg is mutatok néhányat:

IMG_5894

IMG_6029

IMG_6093

I really hope this little guy didn’t end up as the main course of a stork-dinner:

Remélem, belőle nem lett vacsora:

IMG_6086

As I mentioned earlier, the Postăvaru peak is the highest point of the Postăvarul massif, which is part of the Eastern Carpathians and you can reach it easily, if you go to the south from Brașov. There is no road leading up to the top of the mountain, so the tourist crowd has to choose: they either climb or – if they are lazy or don’t have enough time – take the cableway. We chose the second option despite the fact, that besides planes, cableways are the other means of transport I quite dislike.

Amint már korábban említettem, a Postăvaru csúcs (miért nincs ennek magyar neve?) a Keresztényhavas legmagasabb pontja (1799m), ami pedig a Keleti Kárpátok része, és Brassótól délre található. Autóval csak a hegy lába közelíthető meg, ott pedig a kiránduló jónép választás előtt áll: vagy megmássza gyalog, vagy pedig – ha netán lusta, vagy nincs elég ideje – akkor a kötélpályát választja. Mi a második mellett döntöttünk, annak ellenére, hogy a repülés mellett a kötélpálya a másik dolog amit… hát mondjuk úgy, hogy nem túlságosan kedvelek.

When we left the building, I was still carefree and taking photos.

Mikor elhagytuk az épületet, még vidáman fotóztam.

IMG_5934

DSC09850

Then every time the metal box hanging on the rope bumped through another pole, and all our co-passengers screamed with enthusiasm and passion, I was holding on to the handrail more and more, while the most memorable moments of my life so far started to flash before my eyes.

Aztán minden egyes alkalommal, mikor a kötélen lógó fémdoboz áthuppant egy-egy újabb tartó-oszlopon, utastársaink pedig lelkesen huhogtak, én egyre jobban kapaszkodtam, és eddigi életem emlékezetes képkockái kezdtek lepörögni a szemeim előtt.

IMG_5941

Just to make me feel even ‘better’, a tiny lake appeared below us.

Csak hogy “jobban” érezzem magam, kis idő múlva egy tavacska is feltűnt alattunk.

Postăvarul

After the 20 minute long – and pretty spectacular – torture, and thanks to the power of Coca-Cola, we finally arrived. And no. Not quite to the top of the mountain. I think they wanted to be nice, and let the tourists feel the sense of achievement by reaching the peak by foot.

Végül a 20 perces – és igencsak látványos – tortúra után, a Coca-Cola erejének köszönhetően megérkeztünk. És nem, nem egészen a csúcsra, csak majdnem. Szerintem jófejek akartak lenni, és a lusta turistáknak is hagyni egy annyi sikerélményt, hogy az 1799m magasságot gyalog érjék el.

IMG_6025

We were walking around happily, enjoying the fresh air and the beautiful view, while I came to the conclusion that 1799m is pretty high.

Vidáman sétáltunk, élveztük a hegyi levegőt és a kilátást, én pedig arra a következtetésre jutottam, hogy 1799m mégiscsak magas.

IMG_5956

IMG_5950

IMG_5958

IMG_5980

Unsurprisingly, very soon I started to explore and take photos of the local flora and fauna. Because of this I was crouching stock-still for long minutes in the waist-high grass, and the result of this activity was not only a bunch of very cool shots, but also the fact that I always fell behind, and my parents could never see where I was.

Rövidesen a helyi növény- és állatvilág fotózásába kezdtem, mert hát különben nem is rólam lenne szó. Így aztán hosszú percekig képes voltam mozdulatlanul guggolni a derékig érő fűben, aminek nem csak néhány jó fotó lett az eredménye, hanem az is, hogy állandóan lemaradtam, és a szüleim sosem látták merre vagyok.

IMG_6006

IMG_6018

IMG_6022

IMG_6023

IMG_5948

IMG_5953

IMG_5952

Oh, and in the end, after risking all kinds of injuries, such as ankle or knee sprain, we reached the very top. Here’s the proof:

Ja igen, és végül bokaficamot és térdsérülést kockáztatva ugyan, de felértünk a csúcsra. Itt a bizonyíték:

DSC09873

So, if you are around this area, you shouldn’t miss the experience of the Postăvaru peak, even if you are as afraid of the cableway as I am. 🙂

Szóval ha a környéken jártok, ide még akkor is érdemes felmenni, ha annyira féltek a kötélpályáktól, mint én. 🙂

Leave a Reply

Required fields are marked *.